Szülésélményem

2016.05.25. 18:15

Nem terveztem leírni a szülésélményemet, de a minap az egyik posztom alatti nyilvános (nekem picit rosszul eső) beszélgetés arra sarkallt, hogy amennyiben van rá érdeklődés, tegyem meg. Érdeklődés pedig van, ezért íme a történetem. Végül egész részletesre sikerült, nem gondoltam volna magam sem, hogy így leírom...

 

 

A szülésem jellemzői röviden:

 

- mesterséges szülésindítás végig oxitocin infúzióval, burokrepesztéssel és egyéb beavatkozásokkal

- bármiféle fájdalomcsillapítás nélkül!

- 41. betöltött hétre született a kisfiam

- közel 10 órás procedúra, de egész elrepült az idő

- elhúzódó kitolási szakasz...

- gátmetszéssel szültem, ami a kitolás megakadása miatt elkerülhetetlenné vált

- fogadott orvosom volt és egy rendkívül jó szülésznő

- apás szülés volt, erre mi magunk sem számítottunk!

- ehettem, ihattam, de vércukrot mérni kellett (inzulint aznap nem adtam)

- szabadon mozoghattam az infúziós állvánnyal együtt is

- fájt, de meg lehet csinálni, viszont meggyőződésem,

hogy az indított szülés jóval kellemetlenebb, mint a spontán lezajlású!!!

- állítólag benne(m) volt az őserő :)

 

 

Ő adta az erőt

blogba_fo.jpg 

 

A fent említett bizonyos beszélgetés egyik (férfi...) résztvevőjének meggyőződése, hogy a szülési fájdalom pusztán a felkészültségünktől, a ráhangolódásunktól és a befogadásunktól függ. Való igaz, hogy rengeteget számít a hozzáállás. Úgy vélem, hogy a szüléshez való hozzáállásommal a teljes terhességem és a nagy nap során sem adódott probléma. Így egy másik olvasóm kérdésére, hogy mi az, amit másképp csinálnék, csak azt tudom mondani: semmit.

 

Szerintem minden így volt a legjobb, ahogy történhetett. Abszolút megbíztam az orvosomban,  a szülésznőben, a testemben, a lelkemben és a babában. És megcsináltuk, sikerrel, szépen.

 

 

Nem véletlenül kaptam a dicséretet, hogy ügyes voltam és nem véletlenül

mondta azt a szülésznő, hogy számára az én szülésem egy igazi élmény volt, mert benne volt az őserő. 

 

 

A poszt legvégén még visszatérek arra a bizonyos kommentre. Mivel a szülésem előtt nem gondolkoztam ilyesmiken egyáltalán, nem szeretném ezzel kezdeni a bejegyzésemet. Az a bizonyos megjegyzéssorozat után viszont kerestem a témában, mert szívemet nyomta picit a dolog. És mivel ez utólag történt, nem a szülés előtt, álljon majd a végén most is.

 

 

 

Az én felkészülésem

 

Volt egy mindent egybevetve csodálatos terhességem (nyűgi-nyűgi itt-ott volt, aprócska gondok akadtak, de hát kivel nem?). A szüléstől pedig egyáltalán nem féltem.

 

A teljes terhességem alatt úgy terveztem, hogy természetes úton fogok szülni. A felfogásom az volt, hogy a hüvelyi szülés egy olyan dolog, amiben nincs semmi félelmetes, sőt, mi erre lettünk megalkotva! Így lettünk megtervezve, hogy erre képesek legyünk. Ezért én sosem értettem azokat az első gyermekeseket, akik féltek tőle és félelmük miatt örültek, ha a természetes helyett császárra került sor (mert van ilyen, nem is kevés, én a terhességem alatt többekkel beszéltem, akik így vélekedtek).

Vártam, hogy eljöjjön a nagy napom és életet adhassak a gyermekemnek. Ez volt az, amit akartam, természetes úton szülni és eszembe sem jutott egy pillanat erejéig sem, hogy képtelen lennék rá bármilyen, akár rajtam múló, akár rajtam kívül álló ok miatt. A testalkatom is megvan hozzá, ezt egyébként több szülésznő is megjegyezte, míg bent feküdtem, csak picit másképp fogalmazva, inkább így: "Úristen, magának de jó alkata van a szüléshez!"

Vajúdni akartam, megtapasztalni a világ egyik legtermészetesebb folyamatát, amin már sok-sok milliárdan átestek, mióta világ a világ. Pontosan így álltam hozzá a dolgokhoz: hittem abban, hogy amit a természet létrehozott, az csak tökéletes lehet, abszolút működőképes, így nincs félnivalóm.

 

Talán úgy hangzik, mintha emiatt izgultam volna, de cseppet sem. Leginkább nem is gondolkoztam azon, hogy mi lesz. Tudtam, hogy ez úgyis ott derül ki. Álltam elébe bárminek.

 

 

 

Álltam elébe bárminek félelem és különösebb gondolkodás nélkül

 

blogba.jpg

 

 

Hiába vártam azonban, hogy mikor indul meg magától a szülésem, nem történt meg. A vége felé egyre inkább azt éreztem, hogy a babám ki akar szabadulni, de nem tud. Talán ha lett volna még pár napom... ha lett volna még pár napja... de elfogadtam, hogy a terhességi cukrom miatt nem lehet, mert innentől már minden egyes nap veszély leselkedett a babámra.

 

Szóval, néha a természet cserben hagy...  vagy nem tud kibontakozni, mert nincs rá ideje... és mesterséges eszközökhöz kell folyamodni ahhoz, hogy a folyamat le tudjon zajlani... sajnos ily módon a dolgok már teljesen másképp festenek és más nyomot, más emléket hagynak benned! Egy mesterségesen generált szülés sosem lesz olyan, mintha természetes módon menne végbe a folyamat.

 

 

Ha most várod első babádat, akkor kérlek, hogy ne olvasgass szülésélményeket!!!

 

 

Az enyémet sem. Ez az egyik legrosszabb, amit tehetsz. És pont emiatt nem szerettem volna leírni az én élményemet... én egyébként nem olvasgattam sem happy end, sem rémsztorikat, mert a saját szülésem tudtam, hogy úgyis teljesen más lesz! És neked is ezt javaslom. Térj majd ide vissza a szülésed után ;)

 

 

Szülésélményem

 

A szülés előtti 2 hétben kipróbáltam pár házi trükköt, amivel állítólag beindulhat a szülés, de nálam nem hatottak. Nem volt benne semmi durva, távol tartottam magam ilyesmiktől. Mindezek a házi praktikák csak akkor hatnak, ha a magzat készen áll a megszületésre, amúgy nem történik semmi sem (de lehet, hogy a sikerrel járók esetében sincs összefüggés).

 

 

Az utolsó hónap

Egy ismerősöm (Szia Timi! Tuti olvasol... :) ) egyik találkozásunk alkalmával elmesélte, hogy anno neki sikerült beindítania a szülést a bába koktéllal, ugyanis nagyon félt a szülésindítástól, mert az sokkal fájdalmasabb. Ekkor még nem sejtettem, hogy talán igaza van... meginni azt a koktélt én akkor sem mertem.

Már egy hónapja voltam lent szüleimnél Mohácson. Egyrészt azért, mert 36. héttől először hetente, 39-től már még gyakrabban jártam vizsgálatokra, az utazás számomra pedig megterhelő volt már. Másrészt attól tartottam, hogy ha beindul a szülés és én még mindig Kalocsán vagyok, abból gond lehet. Így hát 36. betöltött héten leköltöztem és vártam a csodát. Én is és férjem is anno 38. hétre születtünk, ezért arra számítottam, hogy az én babám is sietősebb lehet majd. Vagy mégsem... Harmadrészt pedig nem volt biztos benne a dokim, hogy meddig enged el a főorvos a terhességi cukorbetegségemmel. Másutt már 38. héten indították volna a szülést (ami esetemben egészen biztosan császárba torkollott volna, mert nem álltam volna készen egyáltalán), itt először azt mondták, hogy betöltött 40. héten indítanak, de végül fellebbent a 41. hét lehetősége.

 

 

Kórházi befekvés

Május 10-én eljött a 40 hét + 2 nap és dokim hívott reggel 7:45-kor, hogy nem kell korán reggel mennem NST-re, hanem pakoljam össze a cuccaimat és valamikor a délelőtt folyamán feküdjek be a kórházba, mert a héten szülni fogok. Elmondta azt is, hogy még aznap lesz egy oxitocin terheléses vizsgálatom. Elmagyarázta, hogy az oxitocin terhelésről azt kell tudni, hogy kevés hormont adnak infúzióban 1 órán át és megnézik, hogyan reagál a baba. Ha a baba jól reagál, akkor még maradhat a pocakban, de ha rosszul reagál a méhösszehúzódásokra, akkor bizony muszáj világra jönnie. Azt is elmondta, hogy lehetséges, hogy ettől magától beindul a szülés még aznap vagy az éjszaka folyamán.

Milyen szerencse, hogy férjem pont aznaptól kényszerült szabadságot kivenni és tervei szerint elindult hozzám. Mondtam dokimnak, akkor még megvárom, míg férjem leérkezik Mohácsra és együtt megyünk be. Ő a bent fekvésem alatt egyébként végig hihetetlen támaszt nyújtott, napi 3-szor minimum meglátogatott, hordta nekem az ételt, italt és amire még szükségem volt.

 

 

Nem gondoltam volna, hogy a férj jelenléte a szülésnél ilyen hatalmas segítség tud lenni.

Nélküle lehet, hogy nem sikerült volna

blogba2.jpg 

 

 

Bent megvárták, míg megebédelek és vittek az oxitocin terhelésre. Feküdtem az ágyon, Zoli is bejöhetett beöltözve és vártuk a csodát. Én elkezdtem aprócska fájásokat érezni, mintha lenne valami, de a gép nem jelezte... 1 óra múlva leszedtek róla (kis hastapival megbizonyosodtak, hogy talán tényleg keményedéseim voltak), és még ekkor is mondogatták, hogy lehet, hogy jövök vissza pár órán belül vagy még az éjszaka szülni. Szültek az éjszaka, de ők kintről jöttek be... :)  ez volt amúgy végig jellemző, míg ott voltam... bent fekvőnek valahogy nem akart megindulni, csak a fránya kintieknek :P

Este végeztek még egy NST-t. Aznap még tartottak az aprócska keményedések és éjszaka is éreztem őket, majd reggelre úgy ébredtem, hogy teljesen leálltak.

Másnap reggel ismét méhszáj vizsgálat és NST. A méhszájam már legalább 2 vagy több napja volt 1111, ami egy olyan érték, hogy vagy aznap vagy egy héten belül szülni szoktak vele (nálam egyik sem történt meg...). Dokim azt mondta, hogy másnap, azaz csütörtökön megindítják a szülést. Aztán délután felkeresett, hogy jól átgondolták a dolgot és úgy döntöttek, talán korai. Elmagyarázta, hogy az oxitocinnal indított szülés gyakrabban torkollik császármetszésbe és nem szeretnének felvágni, ezért az a döntés született, hogy csütörtökön kapok még egy oxitocin terhelést. Hátha beindul magától a szülés... ha nem indul be vasárnapig sem, akkor vasárnap, a betöltött 41. héten fogok szülni.

 

A második oxitocin terhelésem nagyon jól sikerült. Szépen produkáltam a 99-es erősségű fájásokat néhány percenként. Nem voltak brutális fájások, de a dokim nagyon elégedett volt, hogy hatott rám a szer (ekkor jöttem rá, hogy valószínűleg az első terhelés kudarca vezette őt arra a gondolatra, hogy nem állok készen az indításra és félt attól, hogy ebből így császár lesz, így viszont már megnyugodhatott, hogy ha szépen reagálok az 1 órás teszt terhelésre, akkor élesben is működőképes lesz a dolog). Az aznapos szülésznő is mondta, hogy most már szerinte nem fognak leállni a fájásaim, ne ijedjek meg, de ha erősödnének, akkor mindenképp szóljak. Ehhez képest annyi történt, hogy volt még 2 fájásom és teljesen elmúltak...  éjjel kétszer ébredtem erős összehúzódásra, de ilyen 3 héttel azelőtt is volt teljesen magától.... Nem volt jelentősége.

 

Pénteken reggel kérleltem az orvosomat (immáron harmadjára), hogy hadd pihenjem ki magam otthon a szülés előtt. 3. éjjel telt el úgy, hogy alig aludtam 2-3 órákat a brutális üzemmódban horkoló szobatársam miatt, amelyben a füldugó sem segített! Apám hozzá képest kismiska. Féltem, hogy ha így kell szülnöm, nem lesz rá energiám. Eznap este volt egy ultrahang vizsgálatom, ahol megállapították, hogy a baba ép és egészséges és 3500 gramm. Ezt követően pedig eltávot kaptam azzal a feltétellel, hogy másnap reggel megjelenek NST-n és vasárnap reggel 4-5 körül már a kórházban leszek előkészítésre. Aznap otthon vagy 9 órát aludtam! Igaz, óránként ébredtem az elmúlt 3 éjszaka zavartsága miatt, de mégis.... Jajj de jól esett. Újjászülettem.

 

 

Az utolsó éjszaka

Az utolsó este teljes nyugalomban lefeküdtem este 8-kor aludni, mivel másnap 5-kor legkésőbb jelenésem volt a kórházban előkészítésre. Ahhoz képest, hogy mi állt előttem, eleget tudtam aludni. Pedig én arról vagyok híres, hogy még egy utazás előtt sem tudok aludni. De ismétlem: egyáltalán nem volt bennem sem félelem, sem izgalom, csak öröm a nagy találkozás előtt!

 

good-night-sleep.jpg

 

 

Még mindig nem voltam ideges egy cseppet sem. Hihetetlen vagy sem, vártam a másnapot, maximálisan megbíztam az orvosomban és tudtam, hogy lesz egy sikeres hüvelyi szülésem. Lefekvéskor elmondtam Zalánnak (mert lehet a babákhoz beszélni, sőt, kell is... :) ), hogy mi fog holnap történni és kértem, hogy ha jönnek a méhösszehúzódások, akkor ne ijedjen meg, mert hamarosan találkozunk. Elaludtam. Csakhamar azonban arra ébredtem, hogy Zalán nagyon furcsán mozog odabent. A szokásostól teljesen eltérően, mintha ki akarna szabadulni. Lábaival hatalmasakat rúgott oldalba és felfelé is (utóbbit az egész terhesség alatt nem igazán csinálta), majd kezeivel és a lábaival is hatalmas kaparásba kezdett. Esküszöm, úgy éreztem, hogy megértette, amit mondtam (tán butaság...), és úgy döntött, ő ezt nem hagyja, ki akar jönni. Azt gondoltam, na most már tényleg sikerülni fog neki. Hihetetlen erősséggel kaparta a burkot (másnap persze megtudtam, hogy a burok túl erős volt ahhoz, hogy felsérthesse és elfolyhasson a vizem...)

 

 

 

A nagy nap

 

5:00 - beöntés

5-re meg is érkeztünk. Zoli hazament és aludt még egy órácskát, neki az éjszaka kevesebbet sikerült, mint nekem. Fél 6-kor megkaptam a beöntést (amiben semmi rossz nem volt, pedig erről is hallani rémtörténeteket...).

 

6:30

Fél 7-kor odajött hozzám a Bea (egyik szülésznő) és feltette a kérdést, kinél szeretnék szülni, nála vagy az Ancsikánál (minden nap volt pár szülésznő bent, mindig teljesen mások). Én a Beát választottam.

 

7:00 - oxitocin

7-kor a Bea bekötötte az oxitocin infúziót és olyan 20 perc elteltével kezdtem el érezni enyhén a fájásokat.

Zoli visszaért 8:15-re és onnantól már bent volt velem egészen addig, amíg kibújt a Zalán. Azért ebédelni sikerült hazazavarni - neki is kellett az energia.

Nagyon enyhén indították az infúziót, ahogy számolgattam, eleinte kb. 2 csepp esett le percenként. Innen tekerték egyre feljebb és feljebb a szert. Na a végére, mire valóban szültem, ez már másodpercenként 1-2 volt... bár pontosan fogalmam sincs, csak az utána 2 órában néztem rá a csőre, közben kinek van ereje ezt nézegetni :)))

 

9:25 - burokrepesztés

Fél 9-9 körül megjelent a dokim is. Nézte, történik-e már valami és közölte, hogy hamarosan megrepeszti a burkot és akkor majd beindulnak jobban a fájások.

9:25-kor visszajött, felfeküdtem az ágyra és megrepesztették a burkot. Na de nem ilyen könnyen ám... rohadtul nem volt könnyű dolguk.

Bea fogta a hasam tetejét és közölte: "De erős ez a gyerek!"

Dokim pedig erre: "És a magzatburok is az!"

A burokrepesztés egy pár pillanatos dolog szokott lenni, amíg azzal a giga hosszú tűvel egy X-et rajzolnak a burokra és az erre pukk és csordul a víz. Esetemben meg 3-4 percen át tartó kellemetlen nyomkodás, szúrkodás, tülekedés, hogy na te burok, add már meg magad! Hát ezért nem volt esélye az én picikémnek a szabadulásra :(   miután végeztek, ránéztem a CTG papírra és brutál íveket rajzolt le ezen percek alatt...

 

Éreztem, hogy valóban szépen fokozatosan erősödnek a fájások. Mivel mozgó, kábel nélküli CTG-n voltam, szabad mozgást kaptam még a bekötött infúzióval is. Engedélyezték számomra, hogy oda menjek a termen belül, ahová csak akarok és olyan pózban vajúdjak, ahogy nekem jól esik. Kezdtem a széken, aztán picit sétáltam ide-oda, tesztelgettem a labdát... vissza a karosszékbe.

 

Kezdtek jönni olyan fájások, amelyeknél már alkalmazni kellett a lassan belégzés és lassan kilégzés technikáját. 3 percenként jöttek a fájások!!! Ritkán kimaradt 1.

 

 

Itt még mosolyogtam 2 fájás között

20160515_102025.jpg

 

 

 

11:30 - 'Ez még így nem lesz jó... Még nem kaparja a falat' + méhszájlazító injekció

 

Betettem egy kis meditációs muzsikát, hogy segítsen a lazulásban.

11 vagy fél 12-körül benézett hozzánk a doki (mert ugyebár a szülésznő végig velem volt, akárcsak a férjem, doki pedig ügyeletes volt aznap, így időről-időre benézett irányítani), és közölte:

"Ez még így nem lesz jó, mert nem a kaparja a falat". És picit feljebb tekerte az oxitocint. Pedig pont előtte volt pár olyan fájásom, hogy alig tudtam megülni a székben, karokból erősen nyomtam fel magam, mert már igazán azt éreztem, hogy fáj, görcsöl, feszít, erre ilyet mond nekem! Nem tudtam, mire gondoljak, milyen lesz még vajon?

Ekkortájt kaptam egy szurit is a popómba, ami méhszájlazító injekció volt, hogy jobban tudjak tágulni, ugyanis fél 12-ig semmi változás, csak a fájások erősödtek. Ekkor már 4 és fél órája voltam rajta a szeren...

 

Ezt követően sétálgattam és olyan fájások jöttek 2-3 percenként, hogy nem tudtam mozdulni, cöveket vert a lábam. Bea mondta, hogy ha ismerem, alkalmazzam a jóga légzést. Tényleg éreztem, hogy ez hatásosabb, innentől így lélegeztem, mikor jött a fájás.

 

 

12:30 - Hol van a doki?

Egyre erősödtek a fájásaim és egy ideje azt éreztem, hogy kakilnom kell. Bea kérdezgette, hogy minden fájásnál érzem-e ezt. Azt mondta, hogy jön lefelé a gyerek, azért van ilyen érzésem, de azt is bírná, ha gyorsan kitágultam volna. Itt a fájások már kezdtek olyanok lenni, hogy ha utolértek (egy jó ideje ugyebár 2-3 percenként), akkor valamiben meg kellett kapaszkodnom. Kértem Zolit, Beát, hogy beszéljenek hozzám, akármiről. Amikor beszélgettem mindenféléről, elterelődtek a gondolataim és kevésbé fájt. Ezen a ponton jól bevált nekem az, hogy ültem a labdán széles terpeszben és fogtam az ágy végi két kis kapaszkodót, figyeltem a légzésre, vagy pedig ha éppen sétában ért utol, akkor egyik kezemmel az infúziós állványba, másikkal az egyik ágykapaszkodóra fogtam rá és vállszéles terpeszben enyhén hajlított térdekkel álltam, ellazítottam a csípőmet és így vettem a levegőket. Volt olyan is, hogy karokkal az ágyra dőltem, lábaim a törzsemmel derékszöget zártak be. Bea masszírozta a keresztcsontomat, ami enyhítette a fájást. Vagyis vajúdtam...

 

14:15 - "Én még nem láttam szülő nőt mosolyogni!" + megvan a 2 ujj!

Visszajött végre a dokim és kijelentette, hogy ez így még mindig nem elég jó, mert 2 fájás között még mindig képes vagyok mosolyogni és hogy a végére majd úgyis kaparom a falat, de ez így még akkor láthatólag kevés... Uramatyaég... nekem már így is épp eléggé fájt!! Ezeket a fájásokat még a mély jóga légzésekkel el tudtam viselni, közben pedig (összesen talán 2 alkalommal) elhagyta remegő, de önbiztató hangon a számat, hogy "Ezek jó fájások, ezekre a fájásokra szükség van!". Egyáltalán nem panaszkodtam miattuk, pedig bitang kellemetlenek voltak. Hát már végképp nem tudtam elképzelni, hogy vajon hová fog ez az egész kifutni...

 

Ekkor, 7 órányi oxitocin, 1 burokrepesztés, 1 méhszájlazító injekció és órák óta tartó 2-3 perces fájások után végre eljutottunk a bő 2 ujjnyihoz, éljen! A vizsgálatok mindig az ágyon történtek.

 

Doki közölte, hogy a gyerek nem a megfelelő irányba néz, ezért maradjak oldalt fekve az ágyon.

 

Ismét említett valami szert, amit adjanak be nekem. Szurit nem kaptam, így gyanítom, hogy az infúzióba ment, de az is lehet, hogy elmaradt. Mindenesetre a zárójelentésemre rákerült, így szerintem beadagolták...

 

 

14:30 - nyüszítve, csukott szemmel

Doki kiment a szobából. Kiment a szülésznő is. Oldalt feküdtem, fogtam Zoli kezét, lélegeztem a fájások alatt egyenletesen be és ki, elmerültem bennük. És ekkor történt valami. Ekkor olyan erős fájásom lett, hogy csak csukott szemmel bírtam ki és közben sírós vonyítós hang jött belőlem. Önkéntelenül. A szememet innentől kezdve már a legtöbb fájás alatt nem tudtam kinyitni és a hangomat innentől kezdve egy fájás alatt sem tudtam visszafogni. A hangom mindig más volt belégzéskor, mint kilégzéskor, amit ugyanúgy lassúra fogtam vissza! Lassú lélegzés... csak higgadtam. Már amennyire ez lehetséges... Hagytam, hogy olyan legyen a hangom, amilyen lenni akar. Az első ilyen fájás alatt még a könnyem is kicsordult.

 

7 és fél óra elteltével, végig oxitocinnal, burokrepesztés, méhszájlazító injekció plusz valami másik szer után végre megérkeztünk a kemény menethez!

 

Nem bírtam ki az ágyon, szörnyen éreztem magam ott a jobb oldalamon fekve. Elesettséget éreztem. Bea mondta, hogy nyugodtan jöjjek le, mert a baba úgy is meg tud születni, ha jobbra néz, de amúgy is még simán forogni fog és lehet, hogy magától is helyreáll.

 

Lejöttem az ágyról és ott voltak ezek az új fájásaim. Vajon már kaparom a falat? Vagy csak kezdem? Vajon lesz még erősebb? Mondja már meg valaki! És még ez is tudott erősödni. A következő 2-2,5 órában a fájások csak erősödtek és erősödtek és erősödtek (és érzéstelenítés nem volt!) és eleinte még nem hallatszottam ki a folyosóra, idővel már nem bírtam a hangerőmet visszatartani. Hol nyüszítés, hol vonyítás, hol sírásra emlékeztető hang jött ki belőlem. És még sűrűbbek lettek a fájások, nem sok szünet volt köztük. Mikor tudtam, ittam, enni már rég nem voltam képes. Azért bepróbálkoztam egy keksszel, de a feléig jutottam, majd jött a fájás és elhajítottam magam elől. "Ezt még megeszed?" - "NEM!!!". Ugyanígy jártam a vízzel is, akartam inni egy kortyot, de mire kimondtam, hogy kérek egy korty vizet és Zoli a kezembe adta az üveget, épphogy meghúztam, már jött is a következő fájás. "Azonnal dobd el azt az üveget!!! Add ide a kezedet!!! Most ne a kupakkal foglalkozzál!!" .

 

Még dőltem az ágyra, egyik lábamat feltéve, kézfogás, masszír, de nagyon rossz volt, kibírhatatlan. Az utolsó nemtom mennyi időt már csak úgy bírtam, a labdán ülve. Az ágy végére tett Bea egy párnát, mikor jött egy fájás, arra hajtottam a fejemet, markolásztam Zoli két kezét, aki a fejét az ágyba fúrta, Bea pedig masszírozta a keresztcsontomat. Mikor ők nem értek hozzám, akkor számomra kibírhatatlan volt. Kellett az az érzés, hogy a testem biztonságban van, nem egy légüres térben lebeg, hanem Zoli keze és a szülésznő keze által egy helyben tartva. Fixálva. Majd elmúlt a fájás. A meditációs zene pedig olyan jól hatott, hogy egyik alkalommal két fájás között majdnem elaludtam. Vagyis mindvégig a fájások között tudtam lazítani. De olyan mértékűek voltak ezek a fájások, hogy egyre hangosabban nyüszítettem és mint kiderült, odakint összegyűltek a szobatársak és nem szobatársak és mind azon izgultak, hogy jöjjön már végre ki az a baba! Egyikük még el is sírta magát...

 

 

16:15 - "Na látom, már alakul!

Majd 16:15 körül megjelent a dokim éppen egy ilyen labdán ülős, ágyra dőlős, Zoli kezét markolászós, keresztcsontot masszírozós süvöltően hangos fájás közben és azt mondta:

"Na ez már alakul!"

Odajött hozzám, kérdi: "Most már nem tudsz mosolyogni, ugye?"

Felnéztem és mivel elmúlt a fájás, mosolyra húztam a számat, ami a meglepetés erejével hatott (soha ne veszítsd el a humorérzéked!), de gyanítom, hogy elég keservesre sikeredett. Azért nekem jókedvet csinált!

 

 

Tolsz?  Hozom a szülőszéket!

Majd doki helyet foglalt pár méterre mögöttem. És jött még pár fájás, ami nagyon durva volt immáron és egyszer csak azt hallják, ahogy önkéntelenül is olyan hangokat adok ki, mintha kifelé nyomnám a gyereket. "Öhhh!! Öhhh!!!". Ilyen mély rekedtes hangon. Nem tudtam mire vélni.

Erre szemem sarkából látom, hogy Bea átöltözött sárga harci ruhába! Tudtam, hogy itt az idő és éreztem, hogy hamarosan megkönnyebbülhetek. Behozta a szülőszéket is (a kórháznak van egy teljes csudaklassz alternatív szülőszobája, de a cukrom miatt nem mehettem be, a szülőszéket viszont kihozták). Mondtam dokinak, hogy "Ha kell, mehet a gátmetszés! Inkább, minthogy repedjek!".

Doki felfektetett az ágyra, megvizsgált és mint kiderült, eljött az idő! Megvan az 5 ujj, vagyis 10 cm! Lehet tolni! Nagy nehezen lejöttem az ágyról...

 

 

16:40 - Nem jön ki! Nem fog kijönni!

 

(ez a rész volt a legstresszesebb, így a nyugodt formában tálalása lehetetlen)

 

De a hamar fellélegzést még megelőzte egy rettentő hosszú kitolási szakasz... azt mondták, hogy a kitolás már nem fáj, így álltam elébe annak, ami ezek után végre nem fáj.

Ülök le a székre:  "Zoli menj ki!!!!" (mindig kiment, mikor vizsgálós volt a helyzet, így állapodtunk meg)

Szülésznő: "Dehogy menjen ki!"

Zolit beültették mögém, hátulról átkarolt, én pedig ültem a támla nélküli szülőszéken (mint egy mini fából készült lyukas sámli) , alattam egy fém tál. Jönnek a tolófájások, úgy érzem, alig van köztük szusszanásnyi szünet.

 

"Most nyomj!!"

Helyreigazítottak pár próbálkozás után, hogy mély levegő, benntart és úgy nyom. Na jó, mindegyiknek a végét szétordibáltam akkor is. Ez már a vonyításos sikításos beleordibálós rész volt. Nem fáj, mondják... na persze

"Jön lejjebb a baba! Ügyes vagy! Nyomj!"

Nyomok. És jön lejjebb és jön. És aztán megáll. megáll... és nem jön.

És újabb fájás... nyomok... semmi változás. Megint nyomok és semmi javulás... Csak szétfeszít! Enyhül a fájás, én meg kérdem: "Nyomhatok még?!". Alig vártam, hogy nyomhassak és kijöjjön. De nem.... nem jött ki. Doki próbál biztatni, mindenki biztat. Zoli a hátamba fúrja a fejét már jópár fájás óta.

 

Egyszer csak azt veszem észre, hogy már mindenféle emberek vannak körülöttem. A másik szülésznő, a csecsemős nővér, a ki tudja még kicsoda is ott van... mind várják, hogy sikerüljön végre.

Bea alkalmaz rajtam valami olajat, próbálja gátvédelemmel a dolgot. Összesen minimum 10 tolófájás alatt nyomattak velem 3-4-et, mire belátták, hogy olyan erős a gátam, hogy nem tudja a gyereket kiengedni. Ennyit arról, hogy 3-4 nyomásra kint van másoknak... Ott volt végig a feje én meg csak nyomtam és nyomtam, fájt és feszített és nem akart kijönni! A hasam teteje totál lapos volt már.

"De én úgy érzem, mintha már félig kint lenne!"

"Mert félig kint is van" - viccelte el a dokim. Csak épp nem úgy van félig kint, ahogy érzem... 

 

 

Na jó, végül belátták, hogy ez így nem fog menni. Ekkor felállítottak. Gyerekkel a lábam között nagy nehezen felléptem az ágyra. Felfeküdtem. Zoli a fejem mellett fogta a jobb kezem. Nyissz. Persze ezt is éreztem... aú.

"Már látom a fekete hajacskáját!" - mondta a csecsemős nővér. Próbált biztatni.

"Már ott a fekete hajacskája. Meg akarja simogatni a fejét?" - "Nem, inkább nem...."  (jesszusom, erre gondolni sem mertem... )

"Angi, most a következő fájásra kint lesz!"  - mondta a dokim.

És nyomtam megint párat a fájás alatt. Nem sikerült. Csak úgy éreztem, mintha szétszakadnék. Na ennél a pontnál éreztem azt, hogy ha sokáig még így megy, a végén még feladom... Jött még egy aprócska vágás...

Egészen eddig teljes "mámorban" is bírtam az egészet, végig képben voltam és nem veszítettem el a fejem... de ekkor elhagyta a számat: "Nem jön ki! Nem fog kijönni!"

"Dehogynem!  A következőre most már tényleg ki fog jönni!"

 

És ez volt az utolsó eszeveszett sakáli ordításom. Végre kijött. 16:40-re, majdnem 10 óra után.

"Akkor nem a köldökzsinór volt." - mondta doki.

 

 

Cukorbogyó!

Feküdtem és a lábaim alatt láttam a mozdulatlan babát. Kitisztították a légutakat és felsírt. Azonnal hálóinget felhúzni és a mellkasomra helyezték. Ahogy hozták, ennyit mondtam neki : "Ó, cukorbogyó!"

Ez volt hozzá az első szavam. És babusgattam, dédesgettem, szeretgettem az én picikémet. Ő pedig nyugodt mozdulatokat tett és próbálta értelmezni az új valóságot. Akit eddig bentről hallott, az már kívül szólt hozzá. És már nem éreztem a fájdalmat. A köldökzsinór gyönyörű volt. A baba egészen tiszta volt, csak a hajacskája volt kicsit véres. A teste olyan meleg volt. Lassan mozgatta a kis felázott kezecskéit, én meg becézgettem. Zoli elvágta a köldökzsinórt és elment a csecsemős nővérrel fürdetni.

Engem pedig összevarrtak, kitisztítottak...

Visszahozták utána: 54 cm, 3560 gramm. Mint később a zárójelentésben olvastam, Apgar 9/10, mert a köldökzsinór rátekeredett a nyakára (mint megannyi babánál, de nem ez okozott gondot).

 

 

2 óra pihi hármasban

"Te láttad, amikor kijött?" - kérdeztem Zolit.

"Igen."

"És nem volt ronda?"

"Nem."

"Dehogy volt ronda!" - vágta rá a csecsemős nővér.

"Ügyes voltál. És látod, nem kellett kinyomni belőled, Te szülted meg a babát!" - mondta Bea.

(Egy gondolatom volt, hogy férjemnek nem szabad látnia egy az egyben a szülést, de hősiesen helytállt mellettem... persze csak fentről látta).

A következő 2 órát a szülőágyon töltöttem utómegfigyelés alatt, magunkra hagytak minket (majdnem, azért valaki mindig volt a közelben, de nem figyeltek ránk). A megfürdetett, felöltöztetett kis babukát visszahozták és megpróbálták mellre helyezni. Nem nagyon ment, de feküdt rajtam. Nekem aztán sikerült egy picit :) gyönyörködtünk benne, a nagy hajában, az arcocskájában (mindenki szerint férjemre hasonlít, de szerintem hasonlít rám babakoromban :) ), a lábikóiban. Hát ezekkel rugdostál olyan erősen?

Még ebben a két órában is az infúzión voltam, most már azért, hogy segítse a méhösszehúzódást.

 

 

Fürdés, hatalmas lakoma

Megjött a műszakváltás. Az éjszakás nővér rögtön azzal kezdte, hogy hallotta, milyen ügyes voltam. Nekem ez nagyon furcsa volt, hogy mindenki azt mondta, milyen ügyes voltam. Picit szégyelltem, hogy így kieresztettem a hangomat, de azt mondták, ne törődjek vele. Azt is mondták, hogy nagyon jól haladtam annak ellenére, hogy ez volt az első szülésem, akár a többediknek is beillett volna, ráadásul így, hogy indították, a lényeg, hogy sikerült! Hogy valószínűleg a hangom kiengedése is segített engem abban, hogy táguljak.

Az éjszakás nővér elvitt lefürdeni, majd közölte, hogy most próbáljak meg pisilni, mert ha nem fogok tudni, meg kell katétereznie. Ettől teljesen berezeltem. Ráültem a wc-re és vártam, vártam... majd szépen cseppenként valami megindult... hála az égnek!

 

Zoli addig kint tartotta Zalánt. Összepakolták a cuccaimat, a nővérek mindent átpakoltak az új csecsemős szobámba. Közölte velem ez a karakán nővér, hogy húzzam ki magam és járjak rendesen, akkor is pont ugyanúgy fog fájni. És igaza volt, semmivel sem volt kellemetlenebb. Zoli pedig hátrahozta Zalánt az amúgy külsősöknek tiltott zónába. Az éjszakás szülésznő hozta egyben az ebédet és vacsorát is (még én kértem a nap elején, hogy tegyék félre, nem fog érdekelni, mi az, befalom) és közölte, hogy habzsoljak, ez itt a nem cukros menü a mai napra, mert már nem vagyok cukros!  Azonnal ráültem a sebemre, mert így a későbbiekben kevésbé fáj és én csak ettem és ettem és közben simiztem Zalán hátacskáját, aki mögöttem feküdt az ágyon. És este is ettem és éjjel is... :) 

 

 

3 napig együtt

 

20160517_094547.jpg 

 

A következő 72 órát éjjel-nappal együtt töltöttük a kisebbik csecsemős szobában. Végig én gondoztam Zalánt, a csecsemősök jöttek segíteni, ha kellett, eleinte többször, utána egyre kevesebbszer. Csak akkor váltunk el egymástól, amikor vizsgálatra vitték. Egyszer leadtam az első saját fürdésemhez, egyszer leadtam egy ebédhez, de utána már ezeket is inkább csak befaltam és rohantam vissza hozzá. A kialvatlanság nem érdekelt. Mire hazaérkeztünk, már nem voltam elveszve babaügyben.

 

 

 

Vissza az elejére

Az a bizonyos férfi kommentelő szerintem nem gondolta át teljesen, hogy amit részletez a kommentjében (a poszt elején írtam róla), az bizony érzelmi síkon elég bántó, rosszul eső tud lenni. Valamit talán elrontottam? Nem hiszem... Számomra ennek olyan lecsapódása van, mintha azt mondanák valakinek, hogy nem volt felkészült vagy pedig nem volt a helyzet magaslatán és ezért fáj(t) a szülés... bakfity.

 

Úgyhogy engedjetek meg nekem még egy röpke gondolatmenetet ezzel kapcsolatban befejezésül :)

 

Egyesek szerint a szülés mindenkinek ugyanúgy fáj, csak vannak, akik kevésbé bírják a fájdalmat. Nos, lehet, hogy ez igaz a spontán meginduló természetes lefolyású szülésre (de szerintem arra sem!), viszont az indított szülés egy mesterségesen, kívülről hormonadagolt folyamat, ráadásul a hormonoknak csak egy részét adják be. Ami leginkább hiányzik, az az endorfin (boldogság hormon), ami a spontán induló szülésnél termelődik még, így enyhítve a fájdalmat és előidézve azt, hogy van olyan nő, aki számára a szülés szép, örömteli élmény (sokaknak persze nem az és szerintem ebben sincs semmi kivetnivaló ;) ... bármily furcsa is, nekem volt benne szép is). A "sokkhatásnak" köszönhetően termelődik viszont helyette kortizol, vagyis stresszhormon. Ezenkívül még számos más dolog lehet, ami másképp megy végbe, biztos, hogy megannyi vegyület hiányzik a teljes képhez.

Picit olyan a szülésindítás, ha belegondoltok, mintha erőteljes, generált méhösszehúzódásokkal kilökődésre késztetnék a magzatot, aki lehet, hogy készen sem áll még erre. Sőt, szinte biztos, hiszen akkor már kibújt volna... A végeredmény nagyban függ az orvosi, szülésznői gárdától, hogy hogyan, milyen tempóban adagolják a szereket és attól, hogy hogyan reagál a kismama és hogyan reagál minderre a baba (gyakran rosszul, ilyenkor kell a műtőbe vonulni), és bizony olyan is van, hogy túlstimulálják a méhet...

 

"Az indított szülés hátránya viszont az, hogy a folyamat nem a maga tempójában, a természet rendje szerint zajlik. Tényleg minden gyorsabb, de – amennyiben az anya nem kér érzéstelenítést – összehasonlíthatatlanul fájdalmasabb is. Az oxitocin és egyes zselék olyan iszonyatosan erős méhösszehúzódásokat okoznak, amikhez foghatót normál esetben aligha élünk át. A fájások közötti szünetek is lerövidülnek, ezért sokkal kevésbé van lehetőségünk megpihenni két durva „fájdalomroham” közben, mint a természetes és hosszabban elnyújtott vajúdás alkalmával."

forrás: Gravida klub

 

Hogy gyorsabb az indított, ez nem biztos, míg bent feküdtem, számos kismaminak indult meg a szülése (kintről jöttek be, csak egyikük volt bent fekvő) és legtöbbjüknek 2-3 órán belül már kezükben volt a kicsi... de részemről ennyit erről. Ne értsetek félre, én elfogadom, hogy velem így esett, és bármi is történt, én végig a helyzet magaslatán voltam és tudtam, hogy ami velem történik, az minden kellemetlenség ellenére csak jó lehet. És megcsináltuk!

 

 

Lesz még egy biztosan, 2 év múlva

 

Minden fájdalom, a halálközeli élmény ellenére is én már a szülőágyon kijelentettem Zolinak, hogy a tervezett második mindenképpen meglesz 2 év múlva. De ha az sem indul be spontán, lehet, hogy egy harmadikat nem vállalok... mert ez így túl sok(k).

Aztán eltelt a kórházban egy nap. Másnap még fel tudtam idézni pontosan az érzést. Harmadnap már nem. Már harmadnapra nem emlékeztem pontosan, hogy milyenek voltak a fájások. Most, hogy ilyen hosszasan írtam ezt a posztot, megint érzem kicsit.... ezért szeretnék a jövőben már erről nem beszélni.

 

Viszont akármennyire is fáj, úgy vélem, hogy teljesen, abszolút túlélhető a dolog, hiszen csak pár óráról van szó (+ utána a regenerálódás), de egy életre szóló ajándék a jutalom. Sokkal kevesebbet fizetek, mint amit kapok.

Úgyhogy állok még egyszer-kétszer elébe, még akkor is, ha indítják. Feltéve, ha a kórház nem kér engedélyt kiabáláshoz... :)

Mert ugyanott, ugyanazokkal akarom szülni a másodikat is!

 

Azt szokták mondani, hogy aki még nem szült, az azért fél, mert nem tudja, mi vár rá, aki meg már szült, az azért fél, mert tudja, mi vár rà...

 

Nálam inkább:

Mikor még nem szültem, azért nem féltem, most pedig hogy már szültem, a következőtől pont azért nem félek... mert pontosan tudom, hogy mi vár rám (főképpen utána).

A bejegyzés trackback címe:

http://metalozott-angelocska.blog.hu/api/trackback/id/tr568740944

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

grainos1 2016.05.25. 20:05:24

Amit írtam -mert én írtam- abban sem mindentudás, sem arrogancia nem volt. Végig kulturáltan és együttérzőn írtam,s eléggé megvagyok döbbenve, hogy ilyen módon lett interpretálva mindaz, amit akkor, ott leírtam. El lehet olvasni (gondolom), minden szavát vállalom.

Dióhéjban arra reagáltam, hogy fizikailag kellene csupán felkészülni, s minden más lényegtelen, mert az úgyis a szülőszobán dől el. (Angi írta ezt.) Erre válaszul bátorkodtam leírni, hogy saját, feleségemmel közös tapasztalataink alapján én legalább ilyen fontosnak, ha nem fontosabbnak érzem a lelki, szellemi felkészülést. Azt is leírtam, hogy a mi szülésünk miként zajlott, s hogy milyen akadályokkal kellett megbirkóznunk, míg eljuthattunk a szülésig, oly -vagy közel olyan-módon, ahogyan terveztük, szerettük volna. (Azt is leírtam, hogy esetünkben a természetes szülésnek nem volt élettani akadálya, a kórházi bürokrácia mégis arra kényszerített volna minket, hogy mesterséges szülésindítással/császárral szüljünk, mert a kórházi protokoll ezt kívánta volna meg.) Harcoltunk az álmunkért,s ennek eredményeképpen születhetett meg a kisfiunk természetes úton, érzéstelenítés, burokrepesztés, gátmetszés, s ami a legfontosabb császármetszés nélkül. Azt is leírtam, hogy tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki ilyen szerencsés, s nagyon együttérzek azokkal, akiknek a fenti procedúrák igénybevételével kellett szülniük, s hálás vagyok a Jóistennek azért, hogy a mi szülésünk rendben lezajlott. Végül pedig gratuláltam Angelocskának a szép kisfiához.

Hogy ebben mi volt az, ami bántó volt, azt őszintén nem tudom, ahogy azt sem, hogy miért érzik egyes emberek úgy, hogy a szükséges információk birtoklásának hiányában, könnyű kézzel kell kiosztaniuk, megbélyegezniük a másikat. Én ezt a hivatkozott hozzászólásaimban nem tettem, viszont azóta több hős amazon is elmondott itt mindennek, sőt még a jogomat is megkérdőjelezték arra nézvést, hogy férfiként ebben a témában megszólaljak. (Ezt pedig én sérelmezem, tekintve, hogy az egész várandósság és a szülés során is mindvégig a kedvesem mellett voltam, együtt készültünk fel a szülés és születés csodájára, együtt harcoltunk, egymást erősítettük a nehéz pillanatokban,s együtt éltük át a szülés csodáját is, igaz más-más perspektívából. Végül pedig együtt örvendtünk a kisfiunk világrajöttének,s 11 hónapja együtt örvendünk minden egyes napnak, melyet hármasban, együtt tölthetünk el.)

Végezetül ismételten gratulálok Angi a szép kisfiadhoz,s kívánom, hogy legyen sok örömötök benne, ahogy előttetek cseperedik fel, ügyesedik.

angelocska 2016.05.25. 20:20:29

@grainos1: A csak fizikális síkon felkészülés valahogy nagyon félre lett értelmezve... szerintem ebből a szempontból teljesen egyezik a véleményünk. Nekem az esett rosszul, hogy amiket írtál úgy volt értelmezhető, hogy ha nekem fájt, akkor feltételezhetően felkészületlen voltam... pedig koránt sem éreztem magam annak és szerintem jobb nem lehetett volna a szülés előtt a hozzáállásom, mint volt. Mégis valahogy úgy lehetett érteni, mintha valahol elszúrtam volna, hiszen lehet mindezt fájdalommentesen is átélni. Örülök, hogy nektek sikerült. Legközelebb talán hasonlóban lehet részem, mert bízom benne, hogy az magától mehet végbe... köszönöm a gratulációkat.